Giorgione (c.1478-1510)

Giorgione da Castelfranco  (ejtsd: dzsordzsóne), eredeti nevén Giorgio Barbarelli, velencei festő, született Castelfranco 1478 körül, meghalt Velence 1510, pestisben. Giovanni Bellini tanítványa Tizianóval együtt, kivel körülbelül egykorú, hasonlóan Lottóhoz, és pár évvel idősebb Palma Vecchiónál. Rövid életéből csak halálának dátuma biztos. Hirtelen feltűnt tehetsége és pályájának rövidsége életét romantikával vonta be. Bellini, Tiziano és Tintoretto mellett a legnagyobb velencei festők egyike, ki mint Masaccio Firenzében, a velencei festészet egész fölfogását egyszerre megváltoztatta és a cinquecento művészetének irányát megszabta. Állítólag egy castelfrancói parasztlány és nemes ember fia. Testben és lélekben nagy, innen a neve is Giorgione (a. m. a nagy Giorgio), aki szerette a vidám életet, a szerelmet és zenét. „A jóságos természet sok tehetséggel áldotta meg.

 Feltételezett önarckép

Források>>>
Színezése úgy olajképein, mint freskóin rendkívül élénk és lágy, a sötét részeken szerette a gyengéd átmeneteket, úgyhogy azon idők sok jeles művészének tanúsága szerint arra született, hogy alakjaiba szellemet leheljen és az élő test frissességét, adja bennük vissza, jobban, mint valamennyi festő Velencében és azonkívül” írja Vasari, ki mint Michelangelo föltétlen híve, bár kevésbé értette a velenceiek festői irányát, mégis Bellini fölé helyezte.

Még Vasari előtt a művésszel csaknem egykorú Castiglione, Cortegianojában, Leonardo, Mantegna, Rafael és Michelangelo mellett egyéni és tökéletes stílus mesterének nevezi. Lodovico Dolce dialógusában (1557) említi, hogy művészete a fiatal Tizianóra hatással volt. Képein a táj annyira egybeolvad az alakokkal, hogy első pillanatra nem tudjuk, melyik a fontosabb rajtuk. Mindkettő egy egységes lágy lírai álmodozó hangulat kifejezője a puszta lét szépségének és nyugodt festői megjelenésének hordozója. Velük egy egész zsánernek, a velencei novellaképnek megteremtője, akár előkelő embereket ábrázol zene és olvasmányok mellett parkjukban heverészve, akár pásztorokat és parasztokat a valóságos természet ölén. Az irodalmi hangulatot hozzájuk Vergilius akkor kedvelt bukolikáiban, Sannazaro Arcadiájában, de még korábban Poliziano és Lorenzo de Medici költészetében találjuk. Félalakos képeket már Bellini is festett, hangulatos, lélek-teljes elmélyítésüket ő adta nekik. A velencei novella-képek hangulatát, a bibliai és antik történetből vagy mondából merített képeire is kiterjeszti, melyek tárgyát sokszor a homályosságig elmossa, úgyhogy azok pusztán az alakok szépségével, a táj költői fölfogásával, a színek varázsával és világító erejével („fuoco giorgionesco”) hatnak. Főereje színeinek költészetében van mely a fémes, zománcos fényektől, a tárgyaktól elvonatkoztatott lágy színharmóniákba, a tiszta tónusfestésbe ment át.

Híres freskói velencei paloták homlokzatán a tengeri levegő páráinak estek áldozatul. Művészetének szellemét csak függőképei őrizték meg, de ezek nehezen választhatók külön a hozzájuk közel állóktól. Ma mintegy 25 képet tartanak saját kezétől valónak. Kompozícióit különösen két rézmetsző, Giulio és Demenico Campagnole használta fel rajzaiban és metszeteiben, továbbá Cariani képeiben, de Giorgione fölfogása még a XVI. században nem egy későbbi velencei képe mögött is rejtőzik, innen a sok ál-Giorgione-kép.

Castelfrancoi Madonna

Leghitelesebb képe a Trónoló Madonna Ass. Szt. Ferenccel és Liberalissal (1504-5, Castelfranco, dóm). Szimmetrikus fölépítésével, a magasan trónoló Madonnával, hátul a napfényben izzó tájjal, lenn a két monumentálisan állószenttel, kiknek erős árnyékát veti a játszadozó napsugár és az egészet átfogó levegővel előkelő nyugalmat áraszt. A Madonna a monda szerint kedvese vonásait viseli, kinek a kép hátára ezt írta: „Jöjj Cecília, jöjj, siess, én várlak, Giorgiód”. A neki tulajdonított szentképek közül a castelfrancói Madonnára emlékeztető, trónoló Madonna Szt. Ferenccel és Rókussal (Prado) és a rossz állapotban levő több példányban ismeretes keresztet vivő Krisztus fél-alakja (Mrs. Gardner, Boston, Lanckoronski gróf, Bécs) viselik művészetének jellegét. Két kis bibliai tárgyú képét: Salamon ítélete és A gyermek Mózes választása az arany és égő parázs között, rendszerint a művész ifjúkori képei közé sorozzák, mert apró alakjaik és tájképhátterük még Bellinire emlékeztetnek. Az ő szellemét érzik többen a talán egyik képe után készült másolatban, a lábát Holofernes fejére tevő Juditban (Szt. Pétervár, Ermitage), melynek gyengéd modellálása, aranyos tónusa és a castelfrancói Madonnához hasonló típusa a képet azon időből valónak minősítik.

A vihar, avagy Giorgione családja (Velence, Pal. Giovenelli).

Külön csoportot alkotnak egészen új csapáson járó profán tárgyú képei, költői hangulatokkal, mindenekelőtt az ú. n. Giorgione családja (Velence, Pal. Giovenelli). Elől gazdagon öltözött ifjú, mintegy a völgy őre, kitől egy patak választja el a parton bokrok alatt ülő, gyermekét szoptató meztelen anyát. A táj elől teljes napfényben ragyog, a háttérben cikázó villám jelzi a közeledő vihart. Újabban a kép tárgyát Statius Thebaisból valónak vélik, amint Adrastos király a Lemnosból elűzött Hypsipilére talál, aki a nemesi király udvarába dajkának szegődött, hogy elrejtőzzék.

Három napkeleti bölcs

Továbbá az ú. n. Három napkeleti bölcs (Bécs, Kunsthist. Museum), melyen három férfiút látunk egy hegy tetején sötét fák és sziklák közepette. A középkorú s az öreg egymással beszél, míg a harmadik, a gyönyörű szép ifjú körzővel és háromszöggel rajzolva néz az alattuk elterülő városkára, melynek egét a lenyugvó nap végső sugarai aranyozzák be. Ennek is tárgyát újabban Vergilius Aeneisében vélték fölfedezni: Aeneas Evandernél, a latinok királyánál, ki fiával, Pallassal ama helyet jelöli meg, ahol a capitolium fog épülni. A képet kortársak állítása szerint Sebastiano del Piombo fejezte be. E képek tartalma kevéssé fontos, az első modern tájképek, melyek az alakokkal egy lírai egészbe olvadnak. Tárgyuk szerint ezekhez csatlakozik két elveszett képének másolata: Lucrezia Borgia fiának horoszkópot állíttat (Drezda) és egy Th. v. Kessel metszetéből ismert fiatalkori képének, Párizs megtalálásának, durva kéztől származó töredéke. A két Ida-hegyi pásztor (Budapest, Szépművészeti Múzeum). A természet és emberek álomszerű szépségét fejezi ki két szép érzéki női aktjával és a zenélő ifjakkal a Koncert a szabadban (Louvre) és a szűzi szépségében szabadban szunnyadó Vénusz (Drezda). Mindkettő előkészítője Tiziano művészetének, kinek ifjúkori munkáinak is tartották sokáig őket, amint a Koncertet is (Pitti), a zene hatásának a három különböző korú férfiúra gyakorolt eme legfinomabb megérzékítését. Már ez utóbbi képe erősen az arckép határán mozog, melyet szintén bevon költői hangulatképeinek körébe. Egy fiatalember arcképe (Berlin) még a Bellini által vont határok között van. Szélesebb, festőibb előadású az úgyszólván fehér és feketében tartott, melankolikus

Portré (Antonio Broccardo?)

Antonius Brocardus költői arcképe (Budapest, Szépművészeti Múzeum), az előkelő tónusú máltai lovag (Uffizi), a nőiesen lágy, csak félig arcképszerű ifjú pásztor fuvolával kezében (Hamptoncourt gyűjt.). - Irodalom: Conti A. (Firenze, 1894). Cook H. (London, 1900), Monneret de Villard U. (Bergamo 1904) Justi Ludwig (Berlin 1908, 2 köt.). Schaufuss L. W. (Drezda, 1874), Boehn M. G. und Palma Vecchio (Bielefeld 1908). Venturi, Lionello (Milano 1913), Dreyfous G. (Paris, 1914). Hourticq. L. La jeunesse du Titien (Paris, 1919). Fónagy.